Feladó: ….@t-online.hu>
Kedves Judit!
„Bocs, már megint én vagyok” – de sokszor kezdtem így az elmúlt években, ha Kecskeméten gazdátlan kutyát látva felhívtam az ebrendészetet. És mivel gyakran láttam, hát gyakran telefonáltam.
Tudtam, hogy mindent megtesznek majd érte – hiszen régóta nem ismeretlen számomra a kecskeméti menhely munkája. Közel 10 évvel ezelőtt jártam először a kisfái telephelyen. Ott ismertem meg a menhelyek világát – amit ott láttam és tapasztaltam, alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az életemben egyre nagyobb szerepe lett az állatvédelemnek. Láttam és tapasztaltam, milyen jól bánnak az állatokkal, mennyi mindent megtesznek azért, hogy az eleinte riadt és félős kutyák már ne rettegjenek az éhezéstől, a hidegtől, a rossz bánásmódtól. Igaz, menhelyen éltek – de sokuk itt tapasztalta meg először, milyen az, ha nem kell éhezniük, fázniuk, és nem bántják őket – nekik ez a menhely volt az első igazi otthonuk. És nekem is az első állatvédős sikerek helyszíne. Amikor három ismerősöm jó messziről érkezett, hogy tápot, konzervet hozzon. Egy másik, szintén nem magyarországi ismerősöm a 30. születésnapjára azt kérte családjától, barátaitól, hogy ne neki vegyenek ajándékot, hanem inkább a kecskeméti menhely kutyáinak élelmet, amit személyesen el is hozott, mert ő itt, a kecskeméti menhelyen akarta a születésnapját megünnepelni (a kutyák sok finomságot kaptak tőle, ő meg természetesen születésnapi tortát tőlünk ) – ezek szívet melengető emlékek, hiszen állat és állatvédő egyaránt jól érezte magát. Sok szép történetet köszönhetek a menhelynek, amit soha nem felejtek el. De elsősorban azt nem, hogy az ott dolgozók elkötelezettsége gyakran kevés lehet; mert állatszerető emberek támogatása nélkül egy menhely soha nem működhet úgy, hogy az oda bekerült állatok – igazi otthonuk megtalálásáig – biztonságban ne érezzék magukat. Hogy legyen elég élelmük, a hidegben szigetelt kutyaházuk, szalmájuk, hogy időnként kimehessenek a szabadba futkározni, magukat igazi, boldog kutyaként érezni, tudni azt, hogy szeretik őket. Hogy a menhelyen is lehetőség szerint teljes kutyaéletet élhessenek, amíg az álomgazdi rájuk nem talál, hogy aztán az új otthonukban megkapják azt a szeretetet és biztonságot, amit megérdemelnek.
De addig nagyon rögös az út…
Addig én is – mint nyilván sokan mások – ha úgy gondolom, hogy kell, felhívom az ebrendészetet: „Bocs, már megint én vagyok” – (és persze mondom mindig a nevemet is), hiszen szerencsére ott igazán szívükön viselik az elveszett, elkóborolt kutyák sorsát. Néha csak a belvárosban látok gazdátlanul szaladó kutyákat, néha a városi parkokban, néha az Izsáki úton. Vagy bárhol a városban. A telefonomban ott az ebrendészet száma, és azonnal tárcsázom is őket. Még akkor is, ha én is tudom, ők is tudják, hogy az ilyen bejelentés nem mindig vezet eredményre, hiszen hol jár már a szerencsétlen kutya azóta… De akárhányszor telefonáltam is, soha nem ezt mondták. Mindig nagyon kedvesen és udvariasan fogadták a hívásomat, és sokszor (ha meg tudtam várni őket) tapasztaltam is, hogy a lehető leggyorsabban kijöttek. Mentettünk „közösen” vak kutyát a Penny parkolójából, az éhezéstől majdnem összeeső, de félelmében még agresszív kaukázusi mixet az Izsáki úti kiserdőből, néhány szerencséset, akit sikerült az udvaromba csalogatni, de utánajártak katonatelepi kölyköknek, a vasútparkban kóborló kutyáknak, és folytathatnám a sort… Sajnos nagyon sokszor cseng a telefonjuk, és valaki beleszól: „Bocs, már megint én vagyok”
Igen, megint én vagyok, bocs. De az elmúlt idők hívásai sajnos inkább az Állatvédelmi Őrszolgálatnak szóltak. Sajnos, mert nem „egyszerűen” csak elkóborló, és szerencsés esetben így vagy úgy hazataláló, esetleg a menhely biztonságában nyugalmat lelő kutyákról van szó, hanem olyanokról, akik „otthonukban” vannak úgy tartva, hogy az ember azt kívánja: „Bárcsak szakítanád el a láncodat, bárcsak futhatnál messzire, oda, ahol meglátnak, és szólnak azoknak, akik segíthetnek rajtad, akik megmenthetik – a múltadat visszafelé nem, a szenvedéseidet, az éhezésedet, a fázásodat visszafelé nem, de akik megmenthetik a jövődet.” A közelmúltban nem egy esetben kellett rosszul tartott, akár fagyhalállal fenyegetett kutyák miatt hívnom az őrszolgálatot. Juditnak (Tőzsér Judit) és Sacinak (Hornyákné Boros Sarolta) köszönhetően ők hamarosan biztonságba kerültek. Őszintén csodálom a munkátokat és mindenkiét, aki a menhelyen, az ebrendészeten és az őrszolgálatnál dolgozik. Csodállak benneteket, de nem írígyellek. Túlságosan sok minden rosszat és szörnyűséget kell látnotok, és szinte naponta megszakad a szívetek. De csináljátok minden nap újra és újra – és ha mindenki csak tizedennyit tenne a kidobott, megkínzott, sorsára hagyott állatokért, szebb és jobb lenne a világ.
Tudom, nem lehetünk mindannyian a menhely, az ebrendészet és az őrszolgálat elhivatott munkásai. Legtöbbünk nem is bírná azt, amit nektek naponta át kell élnetek.
De mindannyian, akik szeretik az állatokat, akik szeretnének segíteni az elveszett, kidobott, rosszul tartott szerencsétleneken, valamit mégis tudnánk tenni. Már nem használt törülközők, ágyneműk, szőnyegek, szalma, tápok és konzervek – és igen, az az 1% adó, amely sok menhelyet véd meg az ellehetetlenüléstől. Az az 1%, amit állatvédelemnek, a kecskeméti menhelynek is lehet adományozni. Sokan nem tudják: aki adja, annak semmibe nem kerül – aki senkinek nem adja, az elveszett… Persze sok más nemes cél is van, amire az 1% adható. De ha valaki nem elkötelezett más irányba, kérem, ne felejtkezzen meg a kecskeméti menhely kutyáiról. Az ő életüket is megmentheti, menhelyi életüket szebbé teheti ez az 1%.
Így tudunk nekik és mindazoknak segíteni, akik az életüket tették arra, hogy szerencsétlen állatokon segítsenek.
Persze kérdezhetné bárki: És akkor mi van, ha egy kutyát megmentünk? Attól még sok száz és ezer szenved rövid láncon kikötve, gyakran élelem és ház nélkül, kitéve a megfagyásnak és az éhenhalásnak.
Ez igaz.
Az egész világ kutyáit nem lehet megmenteni, de egy kutya egész világát igen.
Ti ezt teszitek naponta. Köszönöm nektek, Judit, Saci és mindenkinek, aki veletek dolgozik azon hogy minél több kutya egész világát meg lehessen menteni.
Erika